KULCSFOGALMAK
A
KÖZÉPKORI MŰVÉSZET TANULMÁNYOZÁSÁHOZ
Agnus Dei: Isten Báránya, a feláldozott, de ugyanakkor győzedelmes Krisztus jelképe; gyakran ábrázolják keresztes bottal vagy keresztes zászlóval, feje körül keresztes dicsfénnyel.
Ágyazott v. beágyazott zománc: az általában réz alapba véséssel mélyítik a zománcozandó felületet, melyet égetés után simára csiszolnak. Elsősorban Nyugaton, a Maas-vidéken és Limoges környékén virágzott a XII-XIV. században.
Alázatosság Madonnája (Madonna dell’umilta): egy Simone Martini által festett (elveszett) prototípusra visszavezethető ábrázolási típus, melyen Mária általában ül a kis Jézus előtt.
Álbazilika: a bazilikális elrendezéshez hasonlóan a főhajó magasabb a mellékhajóknál, de nem kap közvetlen megvilágítást
Álkereszthajó: a hosszházra merőleges, összefüggő tér, mely általában eléri a főhajó magasságát, de az igazi kereszthajóval szemben nem nyúlik túl a mellékhajók falain, ezért az alaprajzban nem mindig jelentkezik.
Ambo: szószékhez hasonló felolvasó emelvény az ókeresztény és középkori templomokban; gyakran párosával alkalmazták a szentlecke és az evangélium felolvasására.
Antependium: oltárelőlap. A középkor korábbi évszázadaiban textilből vagy nemesfémből készült figurális ábrázolásokkal díszítették. A korai duecento oltárképeinek kialakulásában is fontos szerepet játszott; az oltárretabulumok ebben a kezdeti időszakban nemegyszer leválasztott antependiumok voltak. Tudunk olyan esetről is, amikor Bizáncban a nemesfém antependiumot elmozdították és oltárra helyezték, de ez már Nyugaton következett be (Velence, San Marco: Pala d’Oro).
Aquamanile: elsősorban liturgikus kézmosásra használt, fémből készült edény, amelyből a vizet a kézre lehet önteni; változatos ikonográfiájuk miatt gyakran nem dönthető el világi vagy egyházi rendeltetésük.
Arma Christi: Krisztus kínszenvedésének címerszerű összeállításban ábrázolt eszközei: a kereszt, a lándzsa, az ostor, a töviskoszorú, a szögek, a kakas valamint a Veronika kendője. Jellemzően a Fájdalmak férfija ikonográfiai típusának kiegészítői lehetnek.
Attribúció: ismeretlen vagy vitatott szerzőjű műalkotás meghatározása különböző
Bazilika: antik előzmények után (ld. I. etalonvizsga, „basilica”) az ókeresztény művészetben kialakult hosszházas templomforma, melyben a főhajó magasabb a mellékhajóknál és közvetlen megvilágítást kap a gádorfal ablakain keresztül.
Chiaroscuro: a sötét árnyékok és a világos, fénnyel átitatott részek együtteséből származó hatás a festményeken.
Corpus: Krisztus teste a Keresztrefeszítés jelenetéről.
Cosmata-munka: a római Cosmati családról elnevezett kőberakásos (inkrusztációs) technika (helytelenül kozmateszk); a márványalapba színes köveket és üveglapokat illesztenek mozaikszerűen, geometrikus minta szerint; a XII-XIV. században főleg Itáliában alkalmazták padlón, oszlopokon vagy falfelületeken.
Crux gemmata: az ókeresztény művészetből származó ikonográfiai típus; gemmákkal vagy féldrágakövekkel kirakott kereszt, mely Krisztusnak az idők végezetén várható második eljövetelére utal (Mt 24, 30).
Csarnoktemplom: olyan templom, amelynek főhajója és mellékhajói azonos magasságúak.
Csillagboltozat: olyan bordás boltozat, amelynél a boltvállakból több borda indul, középpontjában pedig a bordák egy középpontba futnak össze, amely ezáltal csillaghoz hasonló formát mutat.
Csillagháló-boltozat: a csillagboltozat és a hálóboltozat ötvözete, melynél egy-egy csomópontban csillagalakban összefutnak a bordák, de a boltszakaszok nem válnak el egymástól.
Csürlős sisak: háromszögű oromzatokból indított gúla alakú toronysisak.
Decorated style: az angol érett gótikus művészet stílusa a XIII. sz. közepe és a XIV. sz. közepe között, melyre dekoratív geometrikus díszítés jellemző. Ld. még: Early English, Perpendicular style!
Dedikációs kép: olyan ábrázolás, melyen a donátor átnyújtja az általa megrendelt tárgyat vagy épület modelljét.
Deészisz: Nyugaton is elterjedt, bizánci eredetű ikonográfiai típus, mely az Ítélő Krisztust, az emberiség üdvéért közbenjáró Máriát és Keresztelő Szent János ábrázolja. Utolsó Ítélet ábrázolásokon, vagy azokból kioldódva, önállóan is megjelenhet. A hatékonyabb közbenjárás reményében Keresztelő Szent János figuráját néha más szentek is helyettesíthetik. (Pl. a velencei San Marcóban Szent Márk, orosz ikonokon nemegyszer Szent Miklós, spanyol ábrázolásokon többször Szent Jakab, vagy a francia katedrálisok Utolsó Ítélet ábrázolásain jellemzően Evangélista Szent János.)
Dendrokronológia: a fából (elsősorban tölgyfából) készült műtárgy korát vizsgáló módszer, melynek alapján a fa kidőlésének évére lehet következtetni. Akkor alkalmazható, ha a fa évgyűrűi megszámolhatóak, és az adott vidéken összeállították a száraz és esős nyarak egymásutánjának rendjét, melyek az erőteljesebb vagy a kevésbé erőteljes növekedést előidézték.
Dextera Dei v. Manus Dei: Isten jobb keze, mely felhőből vagy fénysugarakból nyúlik ki; Isten közvetlen beavatkozására, áldására vagy büntetésére utal.
Dinamikus stílus: a késő Komnenos-kori művészetben gyökerező bizánci stílusirányzat, melyre jellemző a figurastílus drámaisága és a hullámzó, mozgalmas ruharedők. A stílus a XII. század végén az itáliai művészetben is megjelenik, például az aquileiai székesegyház, a velencei San Marco és Monreale székesegyházának díszítésében.
Donátor: a műalkotás adományozója, megrendelője. Imádkozó, térdeplő alakjával gyakran találkozunk a középkori művészetben, sokszor a szentek beajánló figurái által kísérve. A középkor korai évszázadaiban a szent szereplőknél kisebb léptékben ábrázolták, de a naturalizmus térhódításának következtében, a XIV. század második felétől, fokozatosan eléri azok léptékét, s arcán a portrészerűség karakterjegyei is megjelennek.
Dublírozás: sérült, gyenge, elöregedett vászonfestmények áttétele új hordozóra, melynek során a festmény hátára új vásznat feszítenek ki, vagy ragasztanak. Eredményeképpen az elvált festékréteg újra a hordozóhoz tapad. Régebben állati enyvvel, keményítővel, majd viaszgyertyával melegen vasalták rá az új vásznat, manapság vákuumasztalon.
Duecento: a XIII. századi itáliai művészet olasz neve.
Early English: a gótikus művészet korai szakasza Angliában a XII. sz. vége és a XIII. sz. közepe között. Ld. még: Decorated style, Perpendicular style!
Élkeresztboltozat: borda nélküli keresztboltozat.
Fájdalmak férfija (Vir Dolorum, Imago Pietatis): az élő-halott Istenember emblematikus képe. Eucharisztikus vonatkozása miatt gyakran ábrázolták szentségházakon és oltárok predelláin. Bizáncban az a változat gyakoribb, amely nem mutatja Krisztus kezeit, a nyugati példákon viszont általában látszanak a szögek által átszúrt kezek; ez a változat jobban illett Krisztus sebeinek és vérének kultuszát középpontba állító devócióhoz.
Farkasfog-dísz: cikk-cakk-dísz, ferdén futó vonalakból alakított díszítés, általában párkány része, a normann (eredetű) épületdíszítés jellegzetessége.
Fiálé: fiatorony, gótikus díszítőelem, mely kisebb sokszögű testből és azt koronázó gúla alakú lezárásból áll; gyakran alkalmazták támpilléreken, vimpergák és oromzatos nyíláskeretek mellett.
Filigrán: ötvöstárgyak vékony nemesfémszálakból alakított díszítése.
Flamboyant stílus: a gazdagon díszített, későgótikus építészet megnevezése Franciaországban, melynek jellemző motívuma a lángnyelv alakú mérmű.
Fogrovat, fogazatdísz: közös lemezről függesztett hasábok sora, a klasszikus és középkori építészetben párkányok jellemző eleme.
Freskó: a falfestmény egyik fajtája, melyet a festő a nedves vakolatra fest (al fresco: frissen), így a festékanyagok vegyileg kötődnek a vakolathoz, s ezért a festés tartós marad. A falnak naponta csak azt a részét vakolják be, amelyet megfestenek. Lásd még: giornata, secco.
Fűrészfog-dísz: ki-beugró, átlósan rakott téglákból álló fríz, mely az oldalára fektetett fűrész fogaihoz hasonló mintát ad; román kori párkányok gyakori eleme.
Giornata: a naponta bevakolt és befestendő falfelület. Ld. még: freskó, secco
Graduále: a mise énekelt tételeit tartalmazó szerkönyv; mivel a kórus több tagja használja, általában nagy méretű.
Grisaille (francia szürke szóból): a szürke szín árnyalataival megfestett kép, mely szobor hatását kelti. Az itáliai trecento festészetben is előfordul (Giotto: Scrovegni kápolna, erény- és bűnábrázolások), de kedveli a XIV. századi francia miniatúrafestészet (pl. Jean Pucelle), valamint a korai németalföldi festészet is.
Halhólyag-motívum: halhólyagra emlékeztető, csepp alakú motívum, a késő gótikus mérműveken gyakran alkalmazták.
Hálóboltozat: olyan boltozat, melynél a bordák hálószerűen szövik be a boltozott felületet, aminek következtében a boltszakaszok összeolvadnak. A későgótikus építészetre jellemző.
Hét szabad művészet: a
trivium; grammatika, dialektika, retorika, valamint a quadrivium;
aritmetika, zene asztronómia, geometria. A Kr. e. I. században valószínűleg Varro alkotta meg a rendszerét, s
Boethius volt az, aki az isteni bölcsességet és az emberi tudást egymással
összefüggésbe hozta.
Hóráskönyv: az egyháziak mindennapi imagyűjteménye, a breviárium hatására, világi személyek számára írt imakönyv, mely tartalmazza a kalendáriumot, evangéliumi szövegeket, Mária tiszteletére írt imákat, stb. Illuminált változatai főleg a XIV-XV. században terjedtek el a nemesség és a polgárság körében.
Horror vacui (félelem az űrtől): az a kompozíciós törekvés, amely megtesz mindent annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló egész képfelületet kitöltse.
Ikonográfia (a görög kép és leírás szavakból): A művészettörténet nélkülözhetetlen segédtudománya, mely az ábrázolások tárgyát, tartalmát írja le.
Iniciále: kódexekben nagyobb szövegegységek kezdő betűje, mely nagyobb méretben és díszesebb kivitelben készül.
Inkrusztáció: berakás, az építészetben nagyobb felületek, az iparművészetben egyes tárgyak díszítése színes kő-, kerámia- vagy üveglapokkal vagy ehhez hasonló anyaggal.
Ívsoros párkány: félköríves vagy csúcsíves alakú vakívek sorozata, a középkori (főleg román kori) építészetben rendszerint párkányok alátámasztására szolgál.
Jessze fája: Jézus családfájának ábrázolása. Jessze, Dávid apja a földön fekszik, és egy testéből kisarjadó fa ágain látjuk leszármazottait, a csúcsán Máriát a gyermek Jézussal, Iz 11,1 nyomán.
Kápolnakoszorú: a szentélykörüljáróból nyíló, sugárirányú kápolnák összefüggő sorozata, főleg a gótikus építészetre jellemző.
Kaputimpanon: a középkori kapuzatokat lezáró, gyakran domborművel vagy festéssel díszített félköríves vagy csúcsíves ívmező, lunetta.
Kazula v. miseruha: a mise során a liturgiát végző pap öltözetének legkülső, köpenyszerű tagja; a korai időben körszabású, ún. harangkazulát hordtak, melynek oldala a gótika idejében megrövidült, hogy szabadabb mozgást biztosítson a kéznek (a barokk korra hegedű alakúvá válik).
Keresztboltozat: egymást keresztező dongaboltozatokból kialakuló, négyzet vagy téglalap alakú boltmező négy sarkáról indított térlefedés. A római keresztboltozattal szemben a román keresztboltozat záradékvonala íves (mivel az alapot képező donga hordó alakú).
Kereszthajó: a főhajóra merőleges, a mellékhajóknál magasabb, a templom szélességénél hosszabb, egybefüggő tér. Vö. álkereszthajó!
Köpenyes Mária v. Madonna della Misericordia: olyan ábrázolás, amelyen Szűz Mária kitárt karjával köpenye oltalma alá helyezi a hozzá imádkozó hívek sokaságát. Az Utolsó ítéletre utaló jelentése van, Mária közbenjáróként Krisztus haragjától óvja a hozzá fordulókat. A XIII. században Itáliában, később az egész nyugati keresztény művészetben népszerű téma.
Körtetag: a gótikus építészetben alkalmazott, körte alakú keresztmetszetű (profilú) elem, melyet bordák, hevederek, támaszok és nyílásbélletek esetében alkalmaztak. Főleg a XIV. században népszerű, de előfordul korábban és később is.
Kötött boltozati rendszer: a román kori templomokra jellemző boltozati rendszer, melyben egy négyzet alaprajzú főhajószakaszra két-két mellékhajószakasz jut. Ennek következtében támváltás alakul ki.
Kváderkő: négyszögletes oldalú, szabályos mértani alakra faragott, sima felületű építőkő.
Legyezőboltozat, tölcsérboltozat: az angol gótikus építészetre jellemző boltozattípus, melynek bordái egy pontból indulnak ki és legyezőszerűen szétterülnek.
Lignum vitae, arbor vitae: életfa, a keresztény művészetben Krisztus rügyező, tehát élő keresztfája, mely arra utal, hogy a Megváltó keresztáldozata mindenki számára az örök élet ígéretét hordozza.
Lizéna: falsáv, a falsíkból enyhén kilépő, négyszög keresztmetszetű, fejezet és lábazat nélküli függőleges épületelem.
Maiestas Domini: „az Úr fennsége”, a mennyei fennségben visszatérő Krisztus ábrázolása. A trónon vagy szivárványon ülő Krisztus jobbjával áld, baljában könyvet tart. Alakja körül mandorla, melyet a négy evangélista szimbóluma vesz körül.
Maniera greca (görög modor): itáliai művészeti írók (Ghiberti, Vasari) által használt használt terminus, amely az itáliai duecento festészetében uralkodó bizánci hatások leírására szolgált, pejoratív éllel.
Mater dolorosa: „Fájdalmas anya”, a Jézus passiójától szenvedő Szűz Mária, gyakran a szívét átjáró tőrt is ábrázolják (a tőrök száma lehet hét, mely Mária hét fájdalmára utal).
Mérmű, kőrács: a gótikus építészet jellemző díszítőeleme, egy felület kőből készült geometrikus áttört tagolása, jellemzően ablakok és más nyílások felosztására. Ha sík felületet díszít, vakmérműnek hívjuk.
Mettercia: Szent Anna harmadmagával. Jézus anyja, Szűz Mária ölében, aki viszont saját anyja, Szent Anna ölében foglal helyet.
Missale: misekönyv, a mise teljes, a celebráns és a többi résztvevő által mondott szövegét tartalmazza.
Mitra, infula: püspöksüveg, elöl-hátul csúcsban végződő fejfedő, hátul két szalaggal, gyakran hímzésekkel, drágakövekkel, gyöngyökkel díszítették.
Muldenfaltenstil: a XIII. század első felének gótikus naturalizmusa által kedvelt, vályúszerűen bemélyedő, az ötvösművek finomságára emlékeztető antikizáló redőstílus, mely a középkorban először Verduni Nicolaus ötvösművein jelentkezett.
művészettörténeti módszerekkel (stíluskritika, vagy különböző technikai vizsgálatok). Hagyományos formája a morelliánus módszer, mely stíluskritikai összehasonlító vizsgálaton alapul. Ennek során születik meg a mű datálása és lokalizálása. Fokozatosan távolodva az originális műalkotástól a következő kategóriák léteznek: a mester saját kezű alkotása, neki tulajdonítva, műhelyének műve, köre, követője, modorában, másolata.
Négyezet: a főhajó és a kereszthajó találkozásánál kialakuló térség, melyet minden irányból heveredívek zárnak le; az Ottó-kori művészetben jelent meg.
Nodus: csomó, kehely szárának középső, kiszélesedő (gyakran díszített) része, mely a biztosabb fogást segíti elő.
Oszlop: szabadon álló támasz, melynek keresztmetszete kör alakú, fejezettel és általában lábazattal rendelkezik; a klasszikus szabályok szerint sudarasodása is van, ez a középkorban gyakran elmarad. Sarokpozícióban háromnegyedoszlopot, sík felület előtt féloszlopot szokás alkalmazni.
Ottó-kori művészet: európai művészeti stílus a IX. sz. közepe és a XI. sz. utolsó harmada között, mely nevét a Német-római Birodalom három egymást követő Ottó nevű uralkodójáról kapta (936-1002), de a következő dinasztia idején és a birodalmon kívüli területeken is jellemző.
Összetett pillér: a hasáb alakú pillérnél összetettebb, román kori forma, lehet kereszt alaprajzú, vagy féloszlopokkal bővített. Vö.: pillérköteg!
Pálcatag: negyed-, fél- vagy háromnegyed-kör metszetű építészeti tagozat, párkányok és nyíláskeretek profiljánál alkalmazzák.
Pantokrátor: a világbíró, mindenható Krisztus ábrázolása, mely jobbjával áldó mozdulatot tesz, baljával könyvet tart kezében. A bizánci és az italobizánci művészetben elterjedt.
Perpendicular style: függélyes stílus, az angol gótika késői szakasza a XIV. sz. közepe és a XVI. sz. közepe közt.
Pilaszter v. falpillér: olyan faltámasz, melynek formája a pillérre vezethető vissza; ennek megfelelően lábazattal és fejezettel rendelkezik, szemben a lizénával.
Pillér: szabadon álló támasz, mely lehet henger vagy hasáb alakú, összetett pillér vagy pillérköteg; általában fejezettel és lábazattal rendelkezik, de nincs sudarasodása.
Pillérköteg v. kötegelt pillér: olyan pillérforma, amelynek magját szervesen veszik körül a háromnegyedoszlopok; a gótikus építészetre jellemző.
Poliptichon: több mint két összecsukható szárnnyal rendelkező oltárretabulum fajta. Az itáliai trecento művészetben alakult ki, strukturális előfeltétele a dosszálé. 1300 körül (Duccio és Giotto műhelyében) olyan dosszálékat festettek, amelyeken a szenteket külön táblákra festették. Az így mobilissá tett strúktúra horizontális sávjai bővíthetővé váltak, s lehetőség nyílt egy bonyolultabb teológiai program bemutatása.
Predella: a szárnyasoltárok szekrényét alátámasztó, festett vagy domborművekkel díszített rész, mely közvetlenül az oltár menzáján áll.
Proveniencia: valamely műtárgy eredete, származása, keletkezési helye.
Rekeszzománc: olyan zománctechnika, melynél az általában nemesfém alapra forrasztott fémszalagok közét töltik ki zománccal; különösen a bizánci és a korai nyugati fémművességben kedvelt.
Ronde-bosse zománc: plasztikus zománc, nagy technikai felkészültséget igénylő technika, az ötvösművek plasztikus részeinek zománccal történő bevonása, a késő középkorban terjedt el.
Rózsaablak: kör alakú ablak, melyet kőrács tagol; főleg gótikus templomhomlokzatokon alkalmazták.
Röntgenvizsgálat: a röntgensugár a festményen áthatolva, a mögé elhelyezett röntgenfilmen különböző intenzitású feketedést vált ki a festményen lévő anyagok jellegétől függően. A régi műalkotások eredetiségének vizsgálatában fontos eszköz.
Sacra conversazione: Szent társalgás. Különösen az itáliai quattrocento festészetben kedvelt ikonográfiai típus. Szentek gyülekezete a trónoló Madonna és gyermeke körül.
Secco (al secco, szárazon): falfestészet technika, melynek lényege, hogy a festő a száraz vakolaton dolgozik, ezért a festmény könnyebben leporlik, mint a freskó.
Sfumato (az olasz füstös, fátyolos szóból): annak a lágy, éles kontúrokat kerülő festésmódnak a megnevezése, amely Leonardót és követőit jellemezte. A XV. század végétől a németalföldi festészetben is használják, elsősorban Gerard David, Joos van Cleve és Quinten Massys
Sinopia: alárajz, a falképfestészetben a durva vakolatra általában vörösesbarna kréta és mészvíz keverékével előkészített rajz.
Sodronyzománc: olyan zománctechnika, amelynél a rekeszeket az alapra forrasztott összesodort fémszálak választják el. Általában virágos mintát ad ki. Eredete valószínűleg olasz, bár a bizánci kultúrában is ismert. Magyarországon a XV. századtól fogva nagyon népszerű.
Spolium: másodlagosan felhasznált, idegen épületelem, amelyet az újonnan emelt épületbe foglaltak bele. A középkori építészetben gyakran szimbolikus jelentősége van. (pl. az aacheni palotakápolnába beépített ravennai oszlopok, vagy Montecassino XI. századi átépítésénél felhasznált római antik kövek)
Stallum: szerzetesi vagy káptalani testülettel rendelkező egyházi intézmények templomában a szentélyben elhelyezett padok. Elemei: mellvéd vagy könyöklő; halántékfal vagy oldaldeszka; felhajtható ülőlap az ülés hátoldalán található ún. misericordiával (gyakran groteszk fafaragással díszített konzol, melyre álló helyzetben is rá lehet támaszkodni); háttámla (sokszor intarziával díszítve); baldachin, a díszesen faragott zárópárkány.
Sugárkápolna: a szentélykörüljáróból nyíló kápolna, melynek tengelye a főszentély oltára felé irányul.
Szalagborda: olyan borda, melynek profilja téglalap alakú.
Szamárhátív: kettős görbületű gótikus ívforma, alul domború, felül homorú, középen csúcsban találkozó ívszárakkal.
Szárkő: nyílás oldalsó, függőleges kereteleme.
Szegmentív: körszeletív, vállvonal alatti középpontból szerkesztett lapos ívforma.
Szemöldökgyám: olyan konzol, amely a kapu szemöldökkövét tartja; a szemöldökgyámos kapu jellegzetes gótikus forma.
Szemöldökkő: a nyílást felül lezáró, vízszintes áthidaló elem.
Szentélykörüljáró: a főszentély körül, a mellékhajók folytatásában vezetett folyosó; általában sugárkápolna vagy kápolnakoszorú is nyílik belőle.
Szentélyrekesztő (lettner, lectorium, jubé): a szentély és a hívek terét elválasztó építmény, melynek formája lehet mellvéd, rácsozat, vagy az ortodox gyakorlatban ikonosztázion. Főként a gótikában gyakoriak a bonyolultabb formák. A későbbi átalakítások és pusztítások következtében a korai és a klasszikus francia katedrálisok szentélyrekesztőiről csak néhány töredék ismert, megmaradt viszont Németországból a naumburgi székesegyház szentélyrekesztője.
Szentségház: az oltáriszentség tartására szolgáló fülke vagy kisebb építmény a templom szentélyében.
Szép Madonna: az 1400 körül készült Madonnákra használt terminus. Fő jellemzője az a kedvességet és mosolyt sugárzó megjelenítés, amely a gyermek Jézus és Mária szeretetteljes, idilli kapcsolatát jellemzi.
Támváltás: hosszházas templomok esetében a különböző típusú (oszlop, pillér) vagy méretű támaszok váltakozása. Ritmusuk szerint lehet szász (abbabba) vagy rajnai (abababa) támváltásról beszélni. Statikailag a főhajó és a mellékhajó eltérő méretű boltszakaszai indokolják (ld. kötött boltozati rendszer).
Trecento: a XIV. század művészete Itáliában; trecento hatásról e korszak itáliai eredetű művészeti kisugárzása esetében beszélünk.
Trifórium: a templom főhajójának faltagolása során alkalmazott keskeny, a főhajó felé eredetileg hármas nyílással megnyitott folyosó. Gótikus templomokban az árkádívzóna (és ha van, a karzat) fölött, az ablakok alatt alkalmazzák.
Triptichon: két összecsukható festett szárnnyal rendelkező festmény. Lehet templomi oltárretabulum, vagy magánáhítatossági kép.
Tudor-ív: nyomott csúcsív, melynek ívszárai találkozásuk előtt egyenesen futnak. Az angol későgótikus építészetre jellemző.
Vállkő: függőleges támaszokra helyezett vízszintes kő, amelyre a boltív vagy boltozat nehezedik. A középkorban gyakori, hogy a támasz és az annál nagyobb falszélesség közti különbség áthidalására trapéz alakú.
Vimperga: nyílások fölött alkalmazott, meredek háromszög alakú díszoromzat, gyakran vakmérműves tagolással, párkányán kúszólevelekkel, tetején keresztvirággal, oldalán fiálékkal.
Vita retabulum: bizánci eredetű, az itáliai duecento festészetében szentek ábrázolására használt oltárképtípus. Egyesül benne a szent ikonikus kultuszképe, az azt körbevevő elbeszélő jelenetekkel, mely a szent életének főbb eseményeit ábrázolja.