KULCSFOGALMAK

AZ ÓKORI ÉS KORA KÖZÉPKORI MŰVÉSZET

TANULMÁNYOZÁSÁHOZ

Acheiropoietosz (Nem kézzel alkotott): A kora bizánci hagyomány több csodás módon keletkezett Mária- és Krisztus-képmásról is tudott. A legnevezetesebb az Abgár-legenda által leírt Mandylion, amely Abgár edesszai király (9-46) történetéhez kapcsolódóan, csodás módon kendőn megjelent Krisztus-arc, töviskoszorú nélkül.

Agora: a görög városok központi területe, közösségi tere, a társadalmi, üzleti érintkezés helye.

Akropolisz: (görög: felsőváros) az ókori görög városok erődített fellegvára, a város politikai és szakrális központja. A legismertebb akropolisz az athéni Akropolisz, amely a Kr.e. VII. századtól volt az istenek, elsősorban Pallasz Athéné kultuszának központja (Parthenón, Erekhtheion, Propülaia stb.). Legfontosabb épületei az Kr.e. V. sz. második felében épültek.

Akrotérion: az antik épületoromzat csúcsát és két szélét koronázó díszítőelem.

Almandin: drágakő, rózsaszínes vörös vagy kékes árnyalatú vérvörös színű gránát.

Amphitheatrum: ovális alakú római szórakozóhely, ahol állat- és gladiátorviadalokat, néha – az erre alkalmas létesítményekben – hajóscsatákat rendeztek. Két részből, a küzdőtérből és az ezt körülvevő nézőtérből áll. A legkorábbi ismert amphitheatrum Pompejiben maradt fenn, a legnagyobb a római Colosseum volt.

Antefix: az antik épületek ereszét sorban díszítő terrakotta vagy márványlapok, amelyek a lapos cserepeket összefogó kúpcserépek végződését takarták; gyakran figurális vagy növényi ornamentális reliefdíszítéssel.

Apotropaikus: bajelhárító.

Apszis: az ókori római építészetben a templomok, fürdők, bazilikák félkör alaprajzú térbővítménye. A keresztény templomban a hajó lezárása, a szentély, ahol az oltár található.

Architráv: Az oszlopokon vízszintesen fekvő gerendázat, amely két vagy több oszlop közét hidalja át. Az antik építészetben a tetőzet súlyát hordja. Architrávnak nevezzük a templomok kapuzatainak felső, vízszintes gerendáját is.

Arcosolium:  az ókeresztény katakombák falába vájt, íves lezárású sírfülke

Athonita típusú építészet: az athoszi görög főkolostor, a Megiszté Lavra (alap.) nyomán kialakult kolostori épületcsoport. Erődszerű, bástyás falak belső oldalán emeletes, földszinten árkádos épületszárnyak (lakócellákal és gazdasági helyiségekkel) övezik a periboloszt (belső udvart), amelynek közepén egy tengelybe állítva a keletelt katholikon (főtemplom), vele szemben a Ny-i tájolású trapéza (ebédlő), köztük a phülé (kútház). Vendégház, könyvtár is tartozik az együtteshez.

Atrium: az antik római lakóház fedetlen, központi udvara, amelyet oszlopok nem vesznek körül; eredetileg a konyha rendeltetését tölti be, a

Auguszteion: Konstantinápoly főtere. A Hagia Szóphia székesegyház – Szenátus – Császári palota – Hippodróm épületei, épületcsoportjai határolják körül.

Basilica: az ókori római építészetben a hosszúkás négyszög alaprajzú, oszlopsorokkal hajókra tagolt törvénykezési és kereskedelmi csarnokok elnevezése. Előzménye a hellénisztikus építészetben a sztoa. Az elnevezés modern értelemben (bazilika) a IV. századi keresztény építészetben kialakuló, hosszanti elrendezésű templomépületet jelöli, melynek főhajója magasabb a mellékhajóknál és közvetlen megvilágítást kap.

Bizánci templom általános képi programja: Mennyei Jeruzsálem: Kupola (Pantokrátor), 4 arkangyal (világtájak), dob (12 tanítvány, 12 próféta), csegelyek: a Tanítás pillérei (Evangélisták). Földi Jeruzsálem/Egyház: apszis (Istenszülő, apostolok áldozása két szín alatt, egyházatyák). Hajó: az Egyház történeti ideje (Krisztológiai, mariológiai, hagiográfiai ciklusok). Előcsarnok: Utolsó ítélet.

Bizánci templom térfűzése: Béma (belső szentély) a hozzá kapcsolódó szóleával (külső szentély) és ambónnal (szószékkel) – naosz (hajó) – endo- és exonarthex (belső és külső előcsarnok). Nők tartózkodási helye az empórák (karzatok), ezek híján, így a posztbizánci időszakban a pronaosz (előcsarnok), amely erre utaló megnevezést kap (zenska crkva, babinec).

Bucchero: az etruszkok által használt szürke vagy fekete színű kerámia. Két fajtája: vékony falú (sottile) vagy vastagfalú (pesante), a felületét díszíthették bekarcolt, bepecsételt motivumokkal vagy domborművekkel is.

Buleutérion: görög tanácsház, a tanács ülésterme. Oszlopcsarnokból, és a szónoklásra, valamint az oltár számára szabadon hagyott térséget félkör alakban vagy három oldalról négyszögletesen körülvevő lépcsős padsorokból áll.

Caldarium: a meleg vizes medence a római fürdőben.

Cella: görög vagy római templom belső helyisége.

Cella septichora: a korakeresztény építészetben a hét karéjjal bővített kápolnaépület elnevezése. Pécsett egy IV. századi cella septichora alapfalait tárták fel.

Cella trichora: a korakeresztény építészetben általában a sírkamra fölé épített, háromapszisos, háromkarályos, kisméretű kápolna. Magyarországon a pécsi ókeresztény temető területén, a székesegyház alatt tártak föl egy cella trichorát.

Centrális tér: Egy központ köré szervezett tér. Az alaprajz központi része lehet négyzet, görögkereszt, kör, ellipszis vagy szabályos sokszög, amelyhez szimmetrikusan bővítmények csatlakozhatnak.

Circus: ellipszis alakú, középen futópályát magában foglaló, római épület, a fogathajtó versenyek színtere. Lépcsős nézőtér keríti, a pályát középen kettéosztó sávban oltárok, obeliszkek emelkedtek. A legnagyobb ilyen épület a római Circus Maximus volt.

Cista: henger alakú fémből készült fedeles doboz. A fedelén gyakran szerepelnek emberi alakok vagy más díszek. A cisztát díszítő minták gyakran mitológiai tárgyúak (ficorini cista).

Daedalikus szobrászat/stílus: az archaikus kori görög plasztika első, szélesebb körben elterjedt, egységes vonásokat mutató stílusa; emlékei a Kr.e. VII. századra tehetők, a szakirodalomban elterjedt megnevezése csak konvencióból kapcsolja Daidaloszhoz, a görög mitológiai hagyomány „első szobrászához”; kialakulásában részben egyiptomi, részben közel-keleti minták játszottak szerepet.

Deészis (Könyörgés): a trónoló Pantokrátor trónusa elé kérő imával járulók sora – Mária és Keresztelő Szent János (az Előhírnök), Mihály és Gábor arkangyalok, Péter és Pál főapostolok, evangélisták, szentek

Diptychon: A görög szó jelentése: kettéhajtott. Diptychonon két egymáshoz erősített, díszített táblát értünk. Az ókorban feljegyzések készítésére szolgált, ezért belső, domború oldalában viaszt tartottak, amelyre íróvesszővel (stílussal) karcolták a betűket. A késő antikvitásban és Bizáncban a legtöbb diptychon elefántcsontból készült. Konzuli kinevezésekkor szokássá vált, hogy az újonnan kinevezett méltóság diptychont küldött ajándékba (consularis diptychon).

Dódekaorton (12 főünnep). Az egyházi év szerinti időrendjében a legjelentősebb Krisztus- és Mária-ünnepek – Istenszülő születése (szept.8.), Istenszülő oltalma (okt.1.), Szűz Mária bevezetése a Templomba (nov.21.), Karácsony (dec.25.), Úrjelenés (Theophania)=Vízkereszt (a bizánci egyházban) (jan.6.), Jézus találkozása Simeonnal (Bemutatás a Templomban) (febr.2.), Örömhírvétel (Angyali üdvözlet) (márc.25.), Húsvét/Urunk feltámadása (Anasztaszisz), Mennybemenetel, Pünkösd, az Úr színeváltozása (aug.6.), az Istenszülő elszenderedése/elhunyta (Koimészisz) (aug.15.).

Dromos: a sír bejáratához vezető folyosó (főleg bronzkori kultúrák monumentális épített, vagy halomsírjainál).

Egyházszakadás: Az ókeresztény kor végére a keleti és a nyugati egyház eltérő irányban fejlődött, s az arab invázió hatására, mely nagyon nehézzé tette a kapcsolattartást, el is távolodott egymástól. Nyugaton kizárólagos lett a latin nyelv, a római rítus, a kötelező cölibátus, az egy szín alatti kovásztalan kenyérrel (ostya) való áldoztatás, a Credo-ba betoldották a Filioque-t (a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származását), kidolgozták a purgatóriumról szóló tanítást, és a pápai primátust joghatóságilag értelmezték. Keleten megmaradt több rítus, több liturgikus nyelv, a nős férfiak pappá szentelése, a kovászos kenyérrel és két szín alatti áldoztatás. A keletiek elutasították a Filioque-t, vitatták a tisztítóhely nyugati értelmezését, s a pápai primátusban csak tiszteletbeli s nem jogi elsőbbséget láttak. Mindezek miatt előbb ideiglenes 867-869 között (I. Miklós pápa – Phótiosz pátriárka) volt szakadás, majd 1054-ben IX. Leó legátusa Humbertus bíboros mondta ki a kiközösítést Kerüllariosz Mihály pátriárkára és viszont.Aedicula: kapuk, ablakok vagy fülkék keretelése oszlopokkal, architrávval és timpanonnal.

Elektron: arany és ezüst ötvözete.

Eleusza (Édesen ölelő/csókoló): A második legelterjedtebb Istenszülő a gyermek Jézussal-ábrázolás, amely a Hodigitria típusából alakult ki. Több neves prototípusa volt ismert. A Mária ölében tartott gyermek Jézus átkarolja anyját nyakát, arcuk összeér. (Vlagyimiri Istenanyja, Konstantinápoly, 12. sz. eleje)

Enkausztikus festészet: görög festészeti technika: a viasszal elkevert festéket valószínűleg hidegen felvitték az alapra, majd felhevített eszközzel ráégették. Az eljárás tartósságot és mély színhatást eredményezett.

Epitáphiosz: Festett, vagy hímzett ábrázolással díszített liturgikus textil. Sírbatétel-jelenettel, vagy a Sírban fekvő Krisztus-testet ábrázoló lepel, amely a Nagypénteki szertartások, körmenet idején használatos. Formailag követi, de funkciójában eltérő, kizárólag oltárként használt az antimenzion (oltárereklye-kendő), amelyett festett, hímzett, később fadúcról, majd, rézlemezről nyomtatott metszet díszített a Pantokrátor, vagy Sírbatélel központi ábrázolásával, a sarkokban a 4 evangélista alakjával. Dedikációs szövegformula egészítette ki, amely megemlékezett az adományozó püspökről és a templomról, ahová használatba adták.

Evangeliarium: a négy evangélium szövegét tartalmazó könyv.

Evangelistarium, perikopás könyv: a liturgiában felolvasott evangéliumi részleteket (perikopákat) a liturgikus év sorrendjében tartalmazó szerkönyv.

Evangélista-szimbólumok: az egyes evangélistákat jelképező „lelkes állatok” (vö. Jel. 4,6-7, Ez. 1,5-12); Mátét az ember vagy angyal, Márkot az oroszlán, Lukácsot az ökör vagy tulok, János a sas képviseli.

Fehéralapos technika: a Kr.e. V. században kialakult görög vázadíszítési mód: a hátteret krétaporral kevert fehér alap jelentette, erre eleinte a szokásos technikával, később égetés után felvitt több színnel festettek.

Feketealakos vázafestészet: a Kr.e. VII. század végén kialakult vázadíszítő technika. Lényege, hogy háttérként megmarad az agyag vörös színe, az alakokat fekete mázzal borították, s belső részeket bekarcolással és vörös-fehér kiegészítő színekkel díszítették.

Fibula: ruhakapcsoló tű, az ókor és a kora középkor több korszakából és több kultúrájából ismerjük különböző típusait.

Filigrán: arany vagy ezüst szálakból készült, áttört mintájú díszítmény az ötvösmunkákon.

Fogadalmi szobor: olyan a vallási kultusz körébe tartozó szobor, amelyet a szobor állítója hálából, illetve tiszteletből ajánl fel valamely istenség számára, annak szentélyében. Mezopotámiában fogadalmi szobrokat már a kora dinasztikus kortól kezdve ismerünk. A szobrok formailag nagy változatosságot mutatnak az erősen stilizálttól a teljesen élethű alkotásokig, a vallási tartalom azonban ugyanaz. A szobor mellett fogadalmi céllal sztéléket is állítottak.

Forum: eredetileg Róma, majd általában a római városok központi közösségi tere.

Frigidarium: a hideg vizes medence a római fürdőben.

Gádorfal: bazilikális elrendezésű templomok főhajójának a mellékhajó tetőzete fölött emelkedő oldalfala, amelyen a főhajót közvetlenül megvilágító ún. bazilikális ablaksor húzódik végig.

Gemma: vésett díszítésű féldrágakő; két alapvető típusa az intaglio és a kámea (cameo).

Geometrikus művészet: az ókori görög művészet Kr.e. IX-VIII. századi szakasza, amelyre a geometrikus idomok használata, a kerámia formájának és a díszítésnek összhangba hozása volt jellemző. A korszak végén megjelentek a figurális ábrázolások is.

Germán állatstílus: elsősorban a germán népek népvándorláskori művészetében jelentkező, állatalakokból építkező stílus, melynek I. változata (VI.sz.) additív, a II. (VII.sz.) integráló jellegű.

Görögkereszt alaprajz: az egyik legjellegzetesebb bizánci templomtípus középpontos elrendezésű alaprajzi formája, amelyben az épület keresztszárainak metszéspontjában keletkezett négyezetre csegelyek, illetve dob közbeiktatásával kupola borul, a bizánci szemléletmódban a makrokozmosz modelljeként. A többnyire dongaboltozású keresztszárak közé négyzetes mellékterek simulnak, amelyekkel együtt egységes 9-osztatú térszervezés jön létre. 8-szög felével záródó szentély, és előcsarnok kapcsolódik hozzá a főtengelyben. Az épülettípus a szerzetesi építészetben kristályosodik ki, és annak közvetítésével válik meghatározóvá mára képrombolás időszakában.

Granuláció: A vékony sávra felvágott drótdarabokat faszénen vagy hamuban izzították, s ezek izzáskor a legkisebb felületre zsugorodtak, tökéletes gömb formát vettek fel. Az ötvöstárgy díszítésére ezeket a gömböcskéket szorosan egymás mellé forrasztották.

Gyűrűs kripta: az apszis belső oldalán körbefutó, földbe mélyedő folyosó, mely a főoltár alatti ereklyesír zavartalan megközelítését teszi lehetővé; első példája a római régi San Pietro (VI.sz. vége).

Hippodamoszi városépítészet: a görög világban kialakult várostervezési elvek, melyeket a milétoszi Hippodamosznak (Kr.e. V. század) tulajdonítanak. Jellemzője a szabályos utcahálózat, a városrészek funkció szerinti elkülönítése, az éghajlati, társadalmi, közigazgatási szempontok figyelembe vétele, valamint a földrajzi környezethez való alkalmazkodás.

Hodigitria (Útmutató): Az Istenszülő a gyermek Jézussal-ábrázolások egyik alaptípusa, amely egy Szent Lukács ecsetjének tulajdonított, a konstantinápolyi Hodegon-kolostorban őrzött kegyikon nyomán terjedt el, Máriát néhol álló alakként, többnyire félalakosan ábrázolja, egyik karján a gyermek Jézussal, akire másik kezével rámutat. Legkorábbi fennmaradt ábrázolása a Rabbula evangeliariumban található (586 k.). A középbizánci időszakban alakul ki az elnevezés teológiai magyarázata (az egyedül üdvözítő Útra mutat).

Hüdria: víz hordására szolgáló edény.

Idol: görögül eredetileg „istenképmás”, „bálvány”. Az őskori és korai ókori kultúrák emberalakú szobrait (főleg kisplasztikáit) nevezzük így; az elnevezés egyben azt a feltevést is sugallja, hogy ezek a többnyire erősen stilizált ábrázolások készítőik vallási életéhez kötődhettek.

Ikon: a kultuszkép a bizánci egyházi gyakorlatban. Jelentése, a transzcendens megjelenítésében való sajátos szerepe a képrombolási vitában kristályosodik ki. Hiteles ábrázolásoknak tartott prototípusokon alapuló ikonográfiai kánonok, és sajátos formai megoldások (fordított perspektíva) szabályozzák ábrázolásait, ami azonban nem zárja a különböző időszakokban eltérő szemléletű stílusmegoldások alkalmazását.

Ikonosztázion: a templon (szentélyrekesztő) ikonokkal való kiegészítésével alakul ki. Az oszlopokra nehezedő architrávra kezdetben egyszerű episztilion (hosszú ikonszerűen festett fatábla) kerül föl a Dodekaorton (12 főünnep), vagy a Deészisz ábrázolásával. Az oszlopok közé helyezték a deszpotiké („uralkodói”) ikonokat (elsősorban az Istenszülő Szűz a gyermek Jézussal, Krisztus ikonjai). Keresztrefeszítés-csoport koronázza. Késobb, elsősorban a Balkánon megtartják egyszerű, néhány soros szerkezetét, Oroszföldön viszont többsoros magas struktúrává fejlődik. Az ikonosztázion ábrázolásai a monumentális műfajokból kerülnek át, és kötött képi renddé összegződnek (1. Istenszülő a gyermekkel, Tanító Krisztus, tituláris ikon, helyi szent (Trónus-ikonok, Alapképek), köztük a liturgikus kapukkal (központi Császári/Királyi kapu, É-i és D-i Diakónus kapu); 2. Ünnepek, középen a Mandylionnal (majd az azt felváltó Utolsó vacsora jelenettel) 3. Deészisz (majd Trónoló Krisztus-Főpap és a 12 tanítvány; 4. Próféta-sor (12 ószövetségi király, próféta). Koronázó szakasz: Keresztrefeszítés-csoport

Iniciále: kódexek díszítéssel kiemelt kezdőbetűje.

Intaglio: bevésett motívumokkal díszített ékkő (gemma).

Inzuláris: a brit szigetekről származó, ír vagy angolszász eredetű műalkotás.

Italo-hellénisztikus művészet: Közép- és Dél-Itáliában a Kr.e. IV. század vége és a félsziget teljes romanizációja között kialakuló művészeti stílus, amelyben a hellénisztikus művészet elemei és a különböző helyi népcsoportok művészeti hagyományai alkotnak szintézist. Az italo-hellénisztikus művészeti koinéba torkollik az etruszk és a dél-itáliai görög művészet késői szakasza is.

Kamea: domború figurákkal díszített, vésett ékkő (gemma).

Kánonkép: szektartáskönyvben a mise kánonjának Te igitur kezdetű részét illusztráló, Keresztrefeszítést ábrázoló egész oldalas miniatúra.

Karoling: a középkori művészet stíluskorszaka a VIII. sz. közepétől a X. sz. közepéig, a frank Karoling-dinasztia korában; normái Nagy Károly uralkodása (768-814) alatt alakultak ki.

Képrombolás (ikonoklaszmosz) (726-843). I. korszaka, 726-787: 726-ban és 730-ban III. (Izauriai) Leó ediktumot adott ki az ikon- és ereklyetisztelet betiltásáról, a Megváltó, az Istenszülő és a szentek képeinek megsemmisítéséről. A keleti figuratív ábrázolásokat tiltó vallások példája is befolyásolta. Emellett központosító tövekvéseinek akadályozóját látta az Egyházban, főképp kolostoraiban, amelyek a bizánci kozmopolita társadalom legszélesebb rétegei számára egyre meghatározóbb szellemi erőként is hatottak (az ikonok viszont az egyik leghathatósabb eszköznek bizonyultak a hitgyakorlatban, s a kolostorok megerősödésében). Az ikonodulok, a rövidesen félreállított Germanosz pátriárka, Damaszkuszi Szt. János elutasítva a bálványimádás vádját a képtisztelet helyessége mellett foglalt állást (a kép láthatóvá teszi a szellemi valóságot és immanensen kapcsolódik hozzá, a kép tisztelete „az ábrázoltra száll át”). V. Konstantin (Kopronümosz) folytatja a képrombolást (754. Hiereia-i zsinat: határozatok a képrombolásról). Eiréné császárnő rövid időre visszaállítja a tiszteletet Theodorosz Sztuditész hatására (787. Nikaiai /hetedik egyetemes/ zsinat megerősíti a képtisztelet helyességét). II. korszaka, 815-843: V. Leó (Örmény) 815-ben helyi zsinaton ismét felújíttatja az ikonoklaszta határozatokat. A vita az ikonteológia kikristályosodását eredményezi, 843-ban Theodóra és fia II. Mikhael végleg visszaállítja a képtiszteletet.

Késő bizánci művészet: Konstantinápoly visszafoglalásától (1261. VIII. Mikháél Palaiologosz), annak végleges elvesztéséig (1453. II. Mohamed) tartó időszak kezdetén az udvari művészet az antik kultúrához való programszerű visszatérést hirdette, ugyanakkor a szellemiségen, esztétikán belül több felfogás is érvényesült. Paleolog (Palaiologosz)-reneszánsz: a képtér újra optikai egységgé egyesül, amelyben a figura a táj, az architektúra kapcsolatban áll egymással, térbeliség, individuum, portrészerűség, festőiség, mozgás jellemzi a képzőművészetet a hellenizálás jegyében. A dráma, az érzések és a hagyományos ikonográfia szubjektívebb átfogalmazása, számos egyéni megoldás, több irányvonal érvényesülését teszi lehetővé, amelynek számos megoldása az itáliai trecento eredményeivel vetekszik a bizantinológia szerint. A korszak bizánci tudósai a klasszikus műveltség Európába való közvetítésében is szerepet játszottak.

Kontraposzt: először a görög klasszikus szobrászatban alkalmazott elv: a test ellentétes mozdulataiból kialakított egyensúly, a szobrászat és festészet egyik kompozíciós elve.

Kora bizánci művészet: Konstantinápoly alapításától (330) vagy az első bizánci császár Arkadiosz uralkodásától (395-423), vagy Róma bukásától (476) a képrombolásig (726-843) tartó időszak művészete, amelyben nemcsak a világi, hanem a szakrális funkciójú emlékek esetében tovább élnek az antik művészet hagyományai, a hellenizmus stiláris elemei, a római triumfális ikonográfia, ugyanakkor a keleti provinciákból egyre erősebb absztraháló szemléletmód hatja át elsősorban a monumentális műfajú alkotásokat és az ikon műfaját.

Közép bizánci művészet: a képtisztelet visszaállításától (843.) a latin császárságig (1204-1261) tartó időszak művészete immár egységes szemléletű, klasszikus bizánci stílus, amelyben a meghatározó, udvari, antik igazodású művészeti irányvonal a keresztény keleti teológiai tartalom szerinti újjáfogalmazásban jelenik meg. Kialakulnak a szakrális ikonográfia legalapvetőbb képtípusai, a makrokoszmoszt megjelenítő templomi tér képi programja. Makedón klasszicizmus: a Makedón dinasztia (867-1056) idejének művészete, a kereszténység szellemiségében újjászülető hellenizmus (a figurák, a tér anyagi jegyeinek spiritualizálódása,). A Dukász-Komnénosz-dinasztia idején viszont az ábrázolásokon a transzcendens lét egyre elvonatkozottabb, grafikusabb megjelenítése válik dominánssá, a képtípusok kánonivá rögzülnek. 

Kratér: bor és víz elegyítésre használt edény.

Külix: magas talpú, lapos, széles, két vízszintes füllel ellátott ivóedény, csésze.

Kultusz-szobor:  az ókori vallások kultikus tiszteletben részesített szobra. A szoborban az istenséget jelenvalónak tekintették. Az istenség szentélyében lakik, ellátásáról a szentély papjai gondoskodnak.

Kurosz: álló ruhátlan férfialak (ifjú), az archaikus kori görög művészet egyik fő szobrászati típusa. Női párja a koré: álló, ruhás nőalak.

Laconicum: a római fürdő igen magas hőmérsékletű (izzasztó) része.

Léküthosz: eredetileg szűknyakú, mélyszájú kis kenőcsösedény, később a forma a görög halottkultuszban kapott nagy szerepet.

Limes: a római birodalom katonai határa, amely elválasztotta a barbár népektől.

Maiestas Domini: „Az Úr felsége”, a keresztény ikonográfiában a mandorlában trónon ülő, jobbját áldásra emelő, baljában könyvet tartó Krisztus, körülötte a négy evangélista-szimbólummal.

Médaillon: kerek vagy ovális formájú ábrázolás, érem vagy ékszer.

Megaron: többnyire téglalap alakú teremépület, bejárata az egyik rövid oldalán nyílik.

Menologion. A napi szent tiszteletére írt imaszövegeket tartalmazó liturgikus könyv.

Meroving: a frank művészet első korszaka a Meroving-dinasztia uralkodói idején, VI-VIII. sz.

Metabizánci /Posztbizánci művészet: A bizánci rítus és művészet terjedése a birodalom határain túlra a közép bizánci időszak során kezdődik meg, a Balkán, Oroszföld, Kis-Azsia, Észak-Afrika, Grúzia, Örményország irányába, az egyes államalakulatokat Bizánc egy időre be is kebelezi, de a területek függetlenedése után is fennmaradt a bizánci egyházpolitikai, kulturális szférához való tartozásuk, vagy kapcsolatrendszerük. Konstantinápoly bukása (1453.) után bizánci rítusú nemzetegyházak keretein belül nemzeti és helyi művészeti egységek, iskolák alakultak ki, részben a korábbi helyi bizánci tradíció, részben a fennmaradt kolostori kapcsolatok nyomán (orosz, bolgár, szerb, román, ukrán, ill. Kárpát-vidéki). Az eltérő helyi folyamatok ellenére közös jellemzőjük, hogy 17-18. századra az európai stílusirányzatokkal (reneszánsz, barokk) kapcsolatba kerülve adaptálják azokat bizánci eredetű ikonográfiai tradíciójukba.

Metopé: a dór oszloprendben a párkányzaton a triglyphek közötti négyzetes mezők, melyeket gyakran festett táblával vagy domborművel díszítettek. Ugyanígy hívják a vázafestészetben a négyszög alakú képmezőt is.

Miniatúra: (a latin minuum = cinóber szóból) a kódexek festett díszítése.

Narthex:  (görög, narthéx: előcsarnok) a korai keresztény és a bizánci templomépítészetben általában a hosszház teljes szélességére kiterjedő, a hossztengelyre merőleges, a templomtértől elválasztott, általában oszlopos előcsarnok.

Niello: ötvöstechnika, a zománcozáshoz hasonló díszítésmód. A díszítmény rajza szerint bevésett ezüst- vagy aranylemez mélyedéseibe réz, kén, ezüst- és ólomkeverékből származó fekete masszát kennek. (Plinius receptje alapján: 3 rész ezüst + 3 rész kén + 1 rész réz, Theophilus receptje alapján: 4 rész ezüst + kén + 2 rész réz + 1 rész ólom). Fényezés után a rajz csillogóan kiemelkedik a sötét háttérből és metszetszerűen hat.

Oinokhoé: egyfülű, általában nagyobb méretű, kiöntős boroskancsó.

Orientalizáló kor: a görög művészetnek a  Kr.e. VIII. század végétől a VI. század elejéig tartó korszaka, amelyet a keletről érkező technikák és díszítőmotívumok tömeges átvétele, ugyanakkor sajátosan görög feldolgozása és átértelmezése jellemzett.

Palmetta: 1. az asszír művészet pálmalevélre emlékeztető, gyakran sormintát követő díszítőeleme; 2. a közel-keleti kultúrákból a görögség által átvett és elterjesztett, a későbbi korokban is szívesen alkalmazott dekorációs elem.

Peristylium: oszlopokkal körülvett tér, elsősorban az ókori lakóházak  oszlopokkal körülvett belső udvarát nevezik így.

Pinax: tábla, táblakép. Festett v. domborműves, sírokban vagy szentélyekben elhelyezett kő-, fa- v. agyagtáblák. Ez utóbbiakat ismert vázafestők is díszíthették (pl. Exékiasz).

Poncolás: ötvösművek felületét borító, verőtővel előállított ismétlődő minta.

Ponderáció: kiegyensúlyozást jelentő latin szó, művészeti értelemben a görög művészet által felfedezett szobrászati alapelv, amely az alakok súlyának eloszlásával foglalkozik. A klasszikus kor elejétől az álló emberalak ábrázolásánál a korábbi frontalitást meghaladva, a testsúly az alak egyik lábára kerül, és a testben így keletkező aszimmetriát a szobrász következetesen végig követi a test felsőbb részein is (a súlyt hordó láb csípője enyhén felemelkedik, az előre lépő láb oldalának válla kicsit előbbre húzódik, stb.). A klasszikus kortól kezdve az antik szobrászat következetesen törekszik a testsúly egyenlőtlen eloszlásának ábrázolására és ennek kiegyensúlyozására a kontraposzt szerkesztési elvével.

Porphüra: a császárné palotaszárnya a konstantinápolyi császári palotában. Az imperiális jelentésű porfírral burkolt hálója a Porphürogennétosz=Bíborbanszületett császárok születésének helye (temetés: porfír szarkofágban).

Proszkünészisz: tiszteletadás, amelyben az ikonok (vagy egykor a császárok) részesülhetnek. Nem azonos a latreiaval (imádás), amely a tisztelet legmagasabb foka, amely egyedül Istennek jár. Mély meghajlással fejezhető ki (szemben a metániával=teljes leborulás)

Provincia: a köztársaság kora végén Italián kívül fekvő terület, amelyet a római nép tulajdonának tekintettek, római magistratus kormányozta, meghatározott földrajzi határa volt.

Pszaltérion (Zsoltároskönyv). A 150 zsoltárt tartalmazó könyv a bizánci szertartásban minden héten használatos. Latin formája: psalterium.

Sacramentarium: a mise során a pap által elmondott imaszövegeket tartalmazó szertartáskönyv.

Situla: kerámiából vagy bronzlemezből trébeléssel készült vödör alakú edény. Főként Itália észak-keleti részén terjed el ez az edénytípus, a Kr. e. VII. századtól. Jelentősek az egymás alatti sávokban figurális jelenetekkel díszített situlák (Benvenuti, Kr. e. 600 körül, Certosa, Kr. e. 500 k.).

Szentély (szentélykörzet, temenos): a görög vallásos építészetben elkerített, de fedetlen terület, amelyen egy vagy több kultuszt gyakoroltak, esetleg egy vagy több templomépületet is emeltek benne.

Sztoa: a görög építészetben a klasszikus kor végén kialakuló monumentális közösségi épülettípus, egyik oldalán nyitott, egy vagy több oszlopsorral tagolt, hosszú téglalap alaprajzú csarnok.

Tablinum: az antik római lakóház étkezőhelyisége, a családfő tartozkodási helye és dolgozószobája, amely az atrium mögött helyezkedett el. Eltávolítható fa fal választotta el a kerttől vagy peristylium-udvartól.

Tausírozás (ezüstberakás): A niello világos alapon sötét rajzot ad, az ezüstberakás sötét alapon világos rajzot ad. A rajzot itt is alávésték a fémbe, majd hevített ezüstszálakat kalapáltak bele és lecsiszolták.

Tepidarium: a langyos vizes medence a római fürdőben.

Theotokosz (Istenszülő): Mária jelzője. Az epheszoszi zsinaton (431.) kihirdetett dogma szerint Mária nem pusztán Krisztus-szülő (nesztoriánus eretnekség), hanem Istenszülő is, mivel Jézus Krisztusban az isteni és az emberi természet összekapcsolódik (451-es chalkedoni zsinat: a két természet vegyülés nélkül, változatlanul, szétszakíthatatlanul és oszthatatlanul van Jézus Krisztusban, tehát Jézus valóságos Isten és valóságos ember).

Toga: a római polgárok által viselt, dúsan redőzött felső ruha.

Trébelés (domborítás): vésővel vagy poncoló szerszámokkal való lemezalakítás.

Trikonchosz záródás: lóhereszerű szentélyzáródás, ahol a szentély apszidiális záródását a kilencosztatú templomhajóhoz csatlakozó É-i és D-i apszidiális kléroszok (kórusfülkék) ismétlik. Hosszanti hajójú templomhoz is csatlakoztatták. Utóbbi formában a görögkeresztforma mellett a másik legjellegzetesebb templomi alaprajzot jelenti (Chios, Nea Moni, moldvai kolostortemplomok, magyarországi posztbizánci templomépítészet).

Vicus: katonai létesítmény körül kialakult polgári település.

Vörösalakos vázafestészet: a Kr.e. VI. század utolsó negyedében, az athéni vázafestészetben megjelenő díszítési technika, a feketealakos díszítésmód megfordítása: a feketére égő máz a hátteret fedi, amelyből az alakok a máztalan cserép vörös színében emelkednek ki, belső részleteiket különböző vastagságú fekete vonalakkal ábrázolják. A Kr.e. VI. század végére majdnem teljesen kiszorítja a feketealakos technikát, a Kr.e. IV. század végéig marad fenn.

Westwerk: nyugati építmény, a templomok nyugati részén található, többszintes, tornyokkal ellátott összetett funkciójú épületrész, a karoling és Ottó-kori építészetben ismert.