KULCSFOGALMAK

A KÖZÉPKORI MŰVÉSZET TANULMÁNYOZÁSÁHOZ

 

Agnus Dei: Isten Báránya, a feláldozott, de ugyanakkor győzedelmes Krisztus jelképe; gyakran ábrázolják keresztes bottal vagy keresztes zászlóval, feje körül keresztes dicsfénnyel.

Ágyazott v. beágyazott zománc: az általában réz alapba véséssel mélyítik a zománcozandó felületet, melyet égetés után simára csiszolnak. Elsősorban Nyugaton, a Maas-vidéken és Limoges környékén virágzott a XII-XIV. században.

Alárajzolás: a festékréteg alatt, az alapozott felületen lévő, tollal vagy ecsettel készült rajz, melyet infravörös vizsgálattal lehet kimutatni. A vizsgálat során bepillantást nyerünk a mű készülésének folyamatába, amely a festmények attribúciójának, datálásának, valamint a festőműhelyek munkamegosztásának kérdéséhez nyújt fontos információt.

Alázatosság Madonnája (Madonna dell’umilta): egy Simone Martini által festett (elveszett) prototípusra visszavezethető ábrázolási típus, melyen Mária általában ül a kis Jézus előtt.

Álbazilika: a bazilikális elrendezéshez hasonlóan a főhajó magasabb a mellékhajóknál, de nem kap közvetlen megvilágítást

Álkereszthajó: a hosszházra merőleges, összefüggő tér, mely általában eléri a főhajó magasságát, de az igazi kereszthajóval szemben nem nyúlik túl a mellékhajók falain, ezért az alaprajzban nem mindig jelentkezik.

Ambo: szószékhez hasonló felolvasó emelvény az ókeresztény és középkori templomokban; gyakran párosával alkalmazták a szentlecke és az evangélium felolvasására.

Antependium: oltárelőlap. A középkor korábbi évszázadaiban textilből vagy nemesfémből készült figurális ábrázolásokkal díszítették. A korai duecento oltárképeinek kialakulásában is fontos szerepet játszott; az oltárretabulumok ebben a kezdeti időszakban nemegyszer  leválasztott antependiumok voltak. Tudunk olyan esetről is, amikor Bizáncban a nemesfém antependiumot elmozdították és oltárra helyezték, de ez már Nyugaton következett be (Velence, San Marco: Pala d’Oro).

Apotropaikus: bajelhárító, rontás ellen védő; az e célból készült tárgy vagy műalkotás neve apotropaion.

Aquamanile: elsősorban liturgikus kézmosásra használt, fémből készült edény, amelyből a vizet a kézre lehet önteni; változatos ikonográfiájuk miatt gyakran nem dönthető el világi vagy egyházi rendeltetésük.

Arma Christi: Krisztus kínszenvedésének címerszerű összeállításban ábrázolt eszközei: a kereszt, a lándzsa, az ostor, a töviskoszorú, a szögek, a kakas valamint a Veronika kendője. Jellemzően a Fájdalmak férfija ikonográfiai típusának kiegészítői lehetnek.

Attribúció: ismeretlen vagy vitatott szerzőjű műalkotás meghatározása különböző

Bazilika: antik előzmények után (ld. I. etalonvizsga, „basilica”) az ókeresztény művészetben kialakult hosszházas templomforma, melyben a főhajó magasabb a mellékhajóknál és közvetlen megvilágítást kap a gádorfal ablakain keresztül.

Chiaroscuro: a sötét árnyékok és a világos, fénnyel átitatott részek együtteséből származó hatás a festményeken.

Cibórium: az ókeresztény templomok oltárasztala fölé épített baldachin, amelynek használatát többek között a XIII. századi itáliai művészetben újították fel, s látták el szobrászati díszítésel (Arnolfo di Cambio). Cibóriumnak nevezik azt a kehely alakú, fedeles edényt is, amelyben szentelt ostyát tartanak.

Corpus: Krisztus teste a Keresztrefeszítés jelenetéről.

Cosmata-munka: a római Cosmati családról elnevezett kőberakásos (inkrusztációs) technika (helytelenül kozmateszk); a márványalapba színes köveket és üveglapokat illesztenek mozaikszerűen, geometrikus minta szerint; a XII-XIV. században főleg Itáliában alkalmazták padlón, oszlopokon vagy falfelületeken.

Croce dipinta (festett kereszt): Itáliában a XII. század óta használt, a diadalív feletti gerendára felfüggesztett templomi berendezési tárgy. Eleinte a kereszthalált legyőző győzedelmes, majd a XIII. század 30-as éveitől, elsősorban a ferencesek megrendelésein, már halott Krisztusábrázolásokkal találkozunk. A folyamatot különösen Giunta Pisano festett feszületein követhetjük nyomon. Krisztus emberi mivoltának hangsúlyozása szenvedésén keresztül, párhuzamba állítható a koldulórendek prédikációival. Ezek a prédikációk ugyanúgy nagy tömegekhez szóltak, mint ahogy a croce dipinták is nagy tömegek számára látható, sokszor emberi méretet meghaladó ábrázolások voltak.

Crux gemmata: az ókeresztény művészetből származó ikonográfiai típus; gemmákkal vagy féldrágakövekkel kirakott kereszt, mely Krisztusnak az idők végezetén várható második eljövetelére utal (Mt 24, 30).

Csarnoktemplom: olyan templom, amelynek főhajója és mellékhajói azonos magasságúak.

Csillagboltozat: olyan bordás boltozat, amelynél a boltvállakból több borda indul, középpontjában pedig a bordák egy középpontba futnak össze, amely ezáltal csillaghoz hasonló formát mutat.

Csillagháló-boltozat: a csillagboltozat és a hálóboltozat ötvözete, melynél egy-egy csomópontban csillagalakban összefutnak a bordák, de a boltszakaszok nem válnak el egymástól.

Csürlős sisak: háromszögű oromzatokból indított gúla alakú toronysisak.

Datálás: egy mű keletkezési idejének meghatározása, mely alapvetően stílusvizsgálatot jelent, de egyéb részlet is informatív lehet, pl. a ruházat, a képen portrészerűen megörökített személy(ek) életkora, stb.

Decorated style: az angol érett gótikus művészet stílusa a XIII. sz. közepe és a XIV. sz. közepe között, melyre dekoratív geometrikus díszítés jellemző. Ld. még: Early English, Perpendicular style!

Dedikációs kép: olyan ábrázolás, melyen a donátor átnyújtja az általa megrendelt tárgyat vagy épület modelljét.

Deészisz: Nyugaton is elterjedt, bizánci eredetű ikonográfiai típus, mely az Ítélő Krisztust, az emberiség üdvéért közbenjáró Máriát és Keresztelő Szent János ábrázolja. Utolsó Ítélet ábrázolásokon, vagy azokból kioldódva, önállóan is megjelenhet. A hatékonyabb közbenjárás reményében Keresztelő Szent János figuráját néha más szentek is helyettesíthetik. (Pl. a velencei San Marcóban Szent Márk, orosz ikonokon nemegyszer Szent Miklós, spanyol ábrázolásokon többször Szent Jakab, vagy a francia katedrálisok Utolsó Ítélet ábrázolásain jellemzően Evangélista Szent János.)    

Dendrokronológia: a fából (elsősorban tölgyfából) készült műtárgy korát vizsgáló módszer, melynek alapján a fa kidőlésének évére lehet következtetni. Akkor alkalmazható, ha a fa évgyűrűi megszámolhatóak, és az adott vidéken összeállították a száraz és esős nyarak egymásutánjának rendjét, melyek az erőteljesebb vagy a kevésbé erőteljes növekedést előidézték.

Dextera Dei v. Manus Dei: Isten jobb keze, mely felhőből vagy fénysugarakból nyúlik ki; Isten közvetlen beavatkozására, áldására vagy büntetésére utal.

Dinamikus stílus: a késő Komnenos-kori művészetben gyökerező bizánci stílusirányzat, melyre jellemző a figurastílus drámaisága és a hullámzó, mozgalmas ruharedők. A stílus a XII. század végén az itáliai művészetben is megjelenik, például az aquileiai székesegyház, a velencei San Marco és Monreale székesegyházának díszítésében. 

Donátor: a műalkotás adományozója, megrendelője. Imádkozó, térdeplő alakjával gyakran találkozunk a középkori művészetben, sokszor a szentek beajánló figurái által kísérve. A középkor korai évszázadaiban a szent szereplőknél kisebb léptékben ábrázolták, de a naturalizmus térhódításának következtében, a XIV. század második felétől, fokozatosan eléri azok léptékét, s arcán a portrészerűség karakterjegyei is megjelennek. 

Dosszálé: az itáliai duecento egyik kedvelt oltárformája, amely általában a félalakos Madonnát (néha a Pantokrátort) ábrázolja a kompozíció közepén. A főalakot mindkét oldalról kisebb méretű szentek kísérik. Felső lezárása, a hieratikus felépítésnek megfelelően háromszögű oromzatos.  

Dublírozás: sérült, gyenge, elöregedett vászonfestmények áttétele új hordozóra, melynek során a festmény hátára új vásznat feszítenek ki, vagy ragasztanak. Eredményeképpen az elvált festékréteg újra a hordozóhoz tapad. Régebben állati enyvvel, keményítővel, majd viaszgyertyával melegen vasalták rá az új vásznat, manapság vákuumasztalon.

Duecento: a XIII. századi itáliai művészet olasz neve.

Early English: a gótikus művészet korai szakasza Angliában a XII. sz. vége és a XIII. sz. közepe között. Ld. még: Decorated style, Perpendicular style!

Ecce homo: Krisztus töviskoronával, az ostorozás nyomaival, bíborköpenyben jelenik meg, de kereszthalálakor elszenvedett sebei nélkül. A Passió egy konkrét eseményét (Jn 19,4) örökíti meg.

Élkeresztboltozat: borda nélküli keresztboltozat.

Fájdalmak férfija (Vir Dolorum, Imago Pietatis): az élő-halott Istenember emblematikus képe. Eucharisztikus vonatkozása miatt gyakran ábrázolták szentségházakon és oltárok predelláin. Bizáncban az a változat gyakoribb, amely nem mutatja Krisztus kezeit, a nyugati példákon viszont általában látszanak a szögek által átszúrt kezek; ez a változat jobban illett  Krisztus sebeinek és vérének kultuszát középpontba állító devócióhoz.

Farkasfog-dísz: cikk-cakk-dísz, ferdén futó vonalakból alakított díszítés, általában párkány része, a normann (eredetű) épületdíszítés jellegzetessége.

Fiálé: fiatorony, gótikus díszítőelem, mely kisebb sokszögű testből és azt koronázó gúla alakú lezárásból áll; gyakran alkalmazták támpilléreken, vimpergák és oromzatos nyíláskeretek mellett.

Filigrán: ötvöstárgyak vékony nemesfémszálakból alakított díszítése.

Flamboyant stílus: a gazdagon díszített, későgótikus építészet megnevezése Franciaországban, melynek jellemző motívuma a lángnyelv alakú mérmű.

Fogrovat, fogazatdísz: közös lemezről függesztett hasábok sora, a klasszikus és középkori építészetben párkányok jellemző eleme.

Freskó: a falfestmény egyik fajtája, melyet a festő a nedves vakolatra fest (al fresco: frissen), így a festékanyagok vegyileg kötődnek a vakolathoz, s ezért a festés tartós marad. A falnak naponta csak azt a részét vakolják be, amelyet megfestenek. Lásd még: giornata, secco.

Fűrészfog-dísz: ki-beugró, átlósan rakott téglákból álló fríz, mely az oldalára fektetett fűrész fogaihoz hasonló mintát ad; román kori párkányok gyakori eleme.

Giornata: a naponta bevakolt és befestendő falfelület. Ld. még: freskó, secco

Graduále: a mise énekelt tételeit tartalmazó szerkönyv; mivel a kórus több tagja használja, általában nagy méretű.

Grisaille (francia szürke szóból): a szürke szín árnyalataival megfestett kép, mely szobor hatását kelti. Az itáliai trecento festészetben is előfordul (Giotto: Scrovegni kápolna, erény- és bűnábrázolások), de kedveli a XIV. századi francia miniatúrafestészet (pl. Jean Pucelle), valamint a korai németalföldi festészet is.

Halhólyag-motívum: halhólyagra emlékeztető, csepp alakú motívum, a késő gótikus mérműveken gyakran alkalmazták.

Hálóboltozat: olyan boltozat, melynél a bordák hálószerűen szövik be a boltozott felületet, aminek következtében a boltszakaszok összeolvadnak. A későgótikus építészetre jellemző.

Hét szabad művészet: a trivium; grammatika, dialektika, retorika, valamint a quadrivium; aritmetika, zene asztronómia, geometria. A Kr. e. I. században valószínűleg Varro alkotta meg a rendszerét, s Boethius volt az, aki az isteni bölcsességet és az emberi tudást egymással összefüggésbe hozta. 

Hóráskönyv: az egyháziak mindennapi imagyűjteménye, a breviárium hatására, világi személyek számára írt imakönyv, mely tartalmazza a kalendáriumot, evangéliumi szövegeket, Mária tiszteletére írt imákat, stb. Illuminált változatai főleg a XIV-XV. században terjedtek el a nemesség és a polgárság körében.    

Horror vacui (félelem az űrtől): az a kompozíciós törekvés, amely megtesz mindent annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló egész képfelületet kitöltse.

Ikonográfia (a görög kép és leírás szavakból): A művészettörténet nélkülözhetetlen segédtudománya, mely az ábrázolások tárgyát, tartalmát írja le.

Iniciále: kódexekben nagyobb szövegegységek kezdő betűje, mely nagyobb méretben és díszesebb kivitelben készül.

Inkrusztáció: berakás, az építészetben nagyobb felületek, az iparművészetben egyes tárgyak díszítése színes kő-, kerámia- vagy üveglapokkal vagy ehhez hasonló anyaggal.

Internacionális gótika: az 1400 körüli művészet stílusának leírására használt fogalom. Összeurópai művészeti nyelv, mely egyszerre érzékelhető Európa különböző központjaiban. Fő jellemzője a lágy, lírai előadásmód, mely elsősorban a figurastílusra, a ritmikusan dekoratív ruharedők használatára vonatkozik. Éppen ezért a korszakra a "lágy stílus" elnevezést is használják.  

Ívsoros párkány: félköríves vagy csúcsíves alakú vakívek sorozata, a középkori (főleg román kori) építészetben rendszerint párkányok alátámasztására szolgál.

Izokefália: olyan kompozíció, amelyen minden figura feje egyenlő magasságban van, tekintet nélkül termetük, illetve testtartásuk eltéréseire.

Jessze fája: Jézus családfájának ábrázolása. Jessze, Dávid apja a földön fekszik, és egy testéből kisarjadó fa ágain látjuk leszármazottait, a csúcsán Máriát a gyermek Jézussal, Iz 11,1 nyomán.

Kápolnakoszorú: a szentélykörüljáróból nyíló, sugárirányú kápolnák összefüggő sorozata, főleg a gótikus építészetre jellemző.

Kaputimpanon: a középkori kapuzatokat lezáró, gyakran domborművel vagy festéssel díszített félköríves vagy csúcsíves ívmező, lunetta.

Kazula v. miseruha: a mise során a liturgiát végző pap öltözetének legkülső, köpenyszerű tagja; a korai időben körszabású, ún. harangkazulát hordtak, melynek oldala a gótika idejében megrövidült, hogy szabadabb mozgást biztosítson a kéznek (a barokk korra hegedű alakúvá válik).

Keresztboltozat: egymást keresztező dongaboltozatokból kialakuló, négyzet vagy téglalap alakú boltmező négy sarkáról indított térlefedés. A római keresztboltozattal szemben a román keresztboltozat záradékvonala íves (mivel az alapot képező donga hordó alakú).

Kereszthajó: a főhajóra merőleges, a mellékhajóknál magasabb, a templom szélességénél hosszabb, egybefüggő tér. Vö. álkereszthajó!

Köpenyes Mária v. Madonna della Misericordia: olyan ábrázolás, amelyen Szűz Mária kitárt karjával köpenye oltalma alá helyezi a hozzá imádkozó hívek sokaságát. Az Utolsó ítéletre utaló jelentése van, Mária közbenjáróként Krisztus haragjától óvja a hozzá fordulókat. A XIII. században Itáliában, később az egész nyugati keresztény művészetben népszerű téma.

Körtetag: a gótikus építészetben alkalmazott, körte alakú keresztmetszetű (profilú) elem, melyet bordák, hevederek, támaszok és nyílásbélletek esetében alkalmaztak. Főleg a XIV. században népszerű, de előfordul korábban és később is.

Kötött boltozati rendszer: a román kori templomokra jellemző boltozati rendszer, melyben egy négyzet alaprajzú főhajószakaszra két-két mellékhajószakasz jut. Ennek következtében támváltás alakul ki.

Kváderkő: négyszögletes oldalú, szabályos mértani alakra faragott, sima felületű építőkő.

Legyezőboltozat, tölcsérboltozat: az angol gótikus építészetre jellemző boltozattípus, melynek bordái egy pontból indulnak ki és legyezőszerűen szétterülnek.

Lignum vitae, arbor vitae: életfa, a keresztény művészetben Krisztus rügyező, tehát élő keresztfája, mely arra utal, hogy a Megváltó keresztáldozata mindenki számára az örök élet ígéretét hordozza.

Lizéna: falsáv, a falsíkból enyhén kilépő, négyszög keresztmetszetű, fejezet és lábazat nélküli függőleges épületelem.

Maiestas Domini: „az Úr fennsége”, a mennyei fennségben visszatérő Krisztus ábrázolása. A trónon vagy szivárványon ülő Krisztus jobbjával áld, baljában könyvet tart. Alakja körül mandorla, melyet a négy evangélista szimbóluma vesz körül.

Maniera greca (görög modor): itáliai művészeti írók (Ghiberti, Vasari) által használt használt terminus, amely az itáliai duecento festészetében uralkodó bizánci hatások leírására szolgált, pejoratív éllel.

Mater dolorosa: „Fájdalmas anya”, a Jézus passiójától szenvedő Szűz Mária, gyakran a szívét átjáró tőrt is ábrázolják (a tőrök száma lehet hét, mely Mária hét fájdalmára utal).

Mérmű, kőrács: a gótikus építészet jellemző díszítőeleme, egy felület kőből készült geometrikus áttört tagolása, jellemzően ablakok és más nyílások felosztására. Ha sík felületet díszít, vakmérműnek hívjuk.

Mettercia: Szent Anna harmadmagával. Jézus anyja, Szűz Mária ölében, aki viszont saját anyja, Szent Anna ölében foglal helyet.

Missale: misekönyv, a mise teljes, a celebráns és a  többi résztvevő által mondott szövegét tartalmazza.

Mitra, infula: püspöksüveg, elöl-hátul csúcsban végződő fejfedő, hátul két szalaggal, gyakran hímzésekkel, drágakövekkel, gyöngyökkel díszítették.

Muldenfaltenstil: a XIII. század első felének gótikus naturalizmusa által kedvelt, vályúszerűen bemélyedő, az ötvösművek finomságára emlékeztető antikizáló redőstílus, mely a középkorban először Verduni Nicolaus ötvösművein jelentkezett.

művészettörténeti módszerekkel (stíluskritika, vagy különböző technikai vizsgálatok). Hagyományos formája a morelliánus módszer, mely stíluskritikai összehasonlító vizsgálaton alapul. Ennek során születik meg a mű datálása és lokalizálása. Fokozatosan távolodva az originális műalkotástól a következő kategóriák léteznek: a mester saját kezű alkotása, neki tulajdonítva, műhelyének műve, köre, követője, modorában, másolata.

Négyezet: a főhajó és a kereszthajó találkozásánál kialakuló térség, melyet minden irányból heveredívek zárnak le; az Ottó-kori művészetben jelent meg.

Nodus: csomó, kehely szárának középső, kiszélesedő (gyakran díszített) része, mely a biztosabb fogást segíti elő.

Olajfestés: sokszor a korai németalföldi festészet újításaként említik, de már korábban is használtak olaj kötőanyag alapú festéket, jóllehet elsősorban díszítőfestésre. Festésének menete: 1. Fehér krétaalapozás kerül az előkészített tölgyfára. 2. Alárajzolást készítenek vékony ecsettel vagy tollal. 3. Egymás utáni rétegekben, vékony lazúrfestéssel felhordják a festéket. A képek ragyogását az magyarázza, hogy az áttetsző rétegeken a fény egészen a fehér alapig áthatol, majd onnan visszaverődik. Az olaj a színeket élénkké és önmagukban fénylővé teszi, lakkozás nélkül.

Oldalnyomás: a boltozat ferde irányú nyomóereje, amely az egyes köveket vagy téglákat összetartó feszültséget létrehozza, és függőleges irányban ható súlyán kívül oldalirányban nehezedik a tartóelemekre.

Oszlop: szabadon álló támasz, melynek keresztmetszete kör alakú, fejezettel és általában lábazattal rendelkezik; a klasszikus szabályok szerint sudarasodása is van, ez a középkorban gyakran elmarad. Sarokpozícióban háromnegyedoszlopot, sík felület előtt féloszlopot szokás alkalmazni.

Ottó-kori művészet: európai művészeti stílus a IX. sz. közepe és a XI. sz. utolsó harmada között, mely nevét a Német-római Birodalom három egymást követő Ottó nevű uralkodójáról kapta (936-1002), de a következő dinasztia idején és a birodalmon kívüli területeken is jellemző.

Összetett pillér: a hasáb alakú pillérnél összetettebb, román kori forma, lehet kereszt alaprajzú, vagy féloszlopokkal bővített. Vö.: pillérköteg!

Pálcatag: negyed-, fél- vagy háromnegyed-kör metszetű építészeti tagozat, párkányok és nyíláskeretek profiljánál alkalmazzák.

Pantokrátor: a világbíró, mindenható Krisztus ábrázolása, mely jobbjával áldó mozdulatot tesz, baljával könyvet tart kezében. A bizánci és az italobizánci művészetben elterjedt.

Perpendicular style: függélyes stílus, az angol gótika késői szakasza a XIV. sz. közepe és a XVI. sz. közepe közt.

Perspektíva: a tárgyak térbeliség érzetét nyújtó ábrázolásmódja sík felületen. A nézőhöz közelebbi figurák, tárgyak, nagyobbnak, a távolabbiak kisebbnek látszanak. A mélységbe vezető vonalak egymáshoz közlednek és az enyészpontban futnak össze. Ha ez geometriailag precíz, akkor érvényesül a centrális perspekíva. A korai reneszánsz felfedezése.

Pilaszter v. falpillér: olyan faltámasz, melynek formája a pillérre vezethető vissza; ennek megfelelően lábazattal és fejezettel rendelkezik, szemben a lizénával.

Pillér: szabadon álló támasz, mely lehet henger vagy hasáb alakú, összetett pillér vagy pillérköteg; általában fejezettel és lábazattal rendelkezik, de nincs sudarasodása.

Pillérköteg v. kötegelt pillér: olyan pillérforma, amelynek magját szervesen veszik körül a háromnegyedoszlopok; a gótikus építészetre jellemző.

Poliptichon: több mint két összecsukható szárnnyal rendelkező oltárretabulum fajta. Az itáliai trecento művészetben alakult ki, strukturális előfeltétele a dosszálé. 1300 körül (Duccio és Giotto műhelyében) olyan dosszálékat festettek, amelyeken a szenteket külön táblákra festették. Az így mobilissá tett strúktúra horizontális sávjai bővíthetővé váltak, s lehetőség nyílt egy bonyolultabb teológiai program bemutatása.

Portré: általában az egyén individuális ismertetőjegyekkel történő ábrázolását értjük alatta, de nem minden portrészerű képmás szükségképpen portré. Fajtái: egész alakos, térdkép, arckép, mellkép. Ábrázolhatja az arcot szemben, profilban vagy háromnegyedprofilban. A legszubjektívebb műfaj. Hol a külső, az egyén szemmel látható, hol pedig a belső, az identitás különböző láthatatlan jegyeinek képmása, hol pedig ezek keveréke. A középkorban az individuális karakterjegyek megjelenítése a XIII. század végi sírszobrászatban kezdődik. 

Predella: a szárnyasoltárok szekrényét alátámasztó, festett vagy domborművekkel díszített rész, mely közvetlenül az oltár menzáján áll.

Proszkinézisz (görög leborulni): mély hódolat kifejezésére használt, a test egész hosszában földet érintő leborulás, melynek ábrázolásával a bizánci művészetben gyakran találkozunk.

Proveniencia: valamely műtárgy eredete, származása, keletkezési helye.

Rejtett szimbolizmus (disguised symbolism): Panofsky nyomán elterjedt, a korai németalföldi festészet ikonográfiájával kapcsolatban használt fogalom. P. szerint a különböző motívumok szimbolikus tartalommal bírnak, de ez a tartalom el van rejtve a látható világ tárgyainak a képébe. A magyarázat: a XV. századi festők egy korszak határán álltak, s megpróbálták kiegyenlíteni a középkori művészet szimbolikus tartalmát az újfajta, a látható világot középpontba állító naturalista tendenciákkal.

Rekeszzománc: olyan zománctechnika, melynél az általában nemesfém alapra forrasztott fémszalagok közét töltik ki zománccal; különösen a bizánci és a korai nyugati fémművességben kedvelt.

Ronde-bosse zománc: plasztikus zománc, nagy technikai felkészültséget igénylő technika, az ötvösművek plasztikus részeinek zománccal történő bevonása, a késő középkorban terjedt el.

Rózsaablak: kör alakú ablak, melyet kőrács tagol; főleg gótikus templomhomlokzatokon alkalmazták.

Röntgenvizsgálat: a röntgensugár a festményen áthatolva, a mögé elhelyezett röntgenfilmen különböző intenzitású feketedést vált ki a festményen lévő anyagok jellegétől függően. A régi műalkotások eredetiségének vizsgálatában fontos eszköz.

Sacra conversazione: Szent társalgás. Különösen az itáliai quattrocento festészetben kedvelt ikonográfiai típus. Szentek gyülekezete a trónoló Madonna és gyermeke körül.

Salvator Mundi: a korai németalföldi festészetben, a bizánci eredetű Pantokrator  „modernizációja” révén kialakult ikonográfiai típus, mely az utóbbi kezében tartott könyvet fém- vagy kristályglóbuszra cserélte. Rokon képtípusok a Szent Arc és az Áldó Krisztus. 

Secco (al secco, szárazon): falfestészet technika, melynek lényege, hogy a festő a száraz vakolaton dolgozik, ezért a festmény könnyebben leporlik, mint a freskó.

Sfumato (az olasz füstös, fátyolos szóból): annak a lágy, éles kontúrokat kerülő festésmódnak a megnevezése, amely Leonardót és követőit jellemezte. A XV. század végétől a németalföldi festészetben is használják, elsősorban Gerard David, Joos van Cleve és Quinten Massys

Sinopia: alárajz, a falképfestészetben a durva vakolatra általában vörösesbarna kréta és mészvíz keverékével előkészített rajz.

Sodronyzománc: olyan zománctechnika, amelynél a rekeszeket az alapra forrasztott összesodort fémszálak választják el. Általában virágos mintát ad ki. Eredete valószínűleg olasz, bár a bizánci kultúrában is ismert. Magyarországon a XV. századtól fogva nagyon népszerű.

Spolium: másodlagosan felhasznált, idegen épületelem, amelyet az újonnan emelt épületbe foglaltak bele. A középkori építészetben gyakran szimbolikus jelentősége van. (pl. az aacheni palotakápolnába beépített ravennai oszlopok, vagy Montecassino XI. századi átépítésénél felhasznált római antik kövek) 

Stallum: szerzetesi vagy káptalani testülettel rendelkező egyházi intézmények templomában a szentélyben elhelyezett padok. Elemei: mellvéd vagy könyöklő; halántékfal vagy oldaldeszka; felhajtható ülőlap az ülés hátoldalán található ún. misericordiával (gyakran groteszk fafaragással díszített konzol, melyre álló helyzetben is rá lehet támaszkodni); háttámla (sokszor intarziával díszítve); baldachin, a díszesen faragott zárópárkány.

Sugárkápolna: a szentélykörüljáróból nyíló kápolna, melynek tengelye a főszentély oltára felé irányul.

Szalagborda: olyan borda, melynek profilja téglalap alakú.

Szamárhátív: kettős görbületű gótikus ívforma, alul domború, felül homorú, középen csúcsban találkozó ívszárakkal.

Szárkő: nyílás oldalsó, függőleges kereteleme.

Szegmentív: körszeletív, vállvonal alatti középpontból szerkesztett lapos ívforma.

Szemöldökgyám: olyan konzol, amely a kapu szemöldökkövét tartja; a szemöldökgyámos kapu jellegzetes gótikus forma.

Szemöldökkő: a nyílást felül lezáró, vízszintes áthidaló elem.

Szentélykörüljáró: a főszentély körül, a mellékhajók folytatásában vezetett folyosó; általában sugárkápolna vagy kápolnakoszorú is nyílik belőle.

Szentélyrekesztő (lettner, lectorium, jubé): a szentély és a hívek terét elválasztó építmény, melynek formája lehet mellvéd, rácsozat, vagy az ortodox gyakorlatban ikonosztázion. Főként a gótikában gyakoriak a bonyolultabb formák. A későbbi átalakítások és pusztítások következtében a korai és a klasszikus francia katedrálisok szentélyrekesztőiről csak néhány töredék ismert, megmaradt viszont Németországból a naumburgi székesegyház szentélyrekesztője.  

Szentségház: az oltáriszentség tartására szolgáló fülke vagy kisebb építmény a templom szentélyében.

Szép Madonna: az 1400 körül készült Madonnákra használt terminus. Fő jellemzője az a kedvességet és mosolyt sugárzó megjelenítés, amely a gyermek Jézus és Mária szeretetteljes, idilli kapcsolatát jellemzi.

Támváltás: hosszházas templomok esetében a különböző típusú (oszlop, pillér) vagy méretű támaszok váltakozása. Ritmusuk szerint lehet szász (abbabba) vagy rajnai (abababa) támváltásról beszélni. Statikailag a főhajó és a mellékhajó eltérő méretű boltszakaszai indokolják (ld. kötött boltozati rendszer).

Trecento: a XIV. század művészete Itáliában; trecento hatásról e korszak itáliai eredetű művészeti kisugárzása esetében beszélünk.

Trifórium: a templom főhajójának faltagolása során alkalmazott keskeny, a főhajó felé eredetileg hármas nyílással megnyitott folyosó. Gótikus templomokban az árkádívzóna (és ha van, a karzat) fölött, az ablakok alatt alkalmazzák.

Triptichon: két összecsukható festett szárnnyal rendelkező festmény. Lehet templomi oltárretabulum, vagy magánáhítatossági kép.

Tudor-ív: nyomott csúcsív, melynek ívszárai találkozásuk előtt egyenesen futnak. Az angol későgótikus építészetre jellemző.

Vállkő: függőleges támaszokra helyezett vízszintes kő, amelyre a boltív vagy boltozat nehezedik. A középkorban gyakori, hogy a támasz és az annál nagyobb falszélesség közti különbség áthidalására trapéz alakú.

Vimperga: nyílások fölött alkalmazott, meredek háromszög alakú díszoromzat, gyakran vakmérműves tagolással, párkányán kúszólevelekkel, tetején keresztvirággal, oldalán fiálékkal.

Vita retabulum: bizánci eredetű, az itáliai duecento festészetében szentek ábrázolására használt oltárképtípus. Egyesül benne a szent ikonikus kultuszképe, az azt körbevevő elbeszélő jelenetekkel, mely a szent életének főbb eseményeit ábrázolja.